The Afterlife Has Begun

Az Utóélet Elkezdődött

2 évvel és 10 hónappal ezelőtt

Westopolis, Fuvalon atomerőmű

Hétfő, 14:56

Ez az a perc, amikor a terroristák kibiztosították a bombákat és telefonon leadták követeléseiket a rendőrségnek. 28 kilónyi C4-et telepítettek az erőmű mind a 4 reaktorában. Mindegyik reaktorban 7 kilót. Már 2 kiló is elég lenne a reaktorok szétrobbantásához. A létesítményben összesen 81 terrorista volt. Az összes ott dolgozót, azaz 194 embert mind túszul ejtették. 800 millió dollárért felpakoltak volna és elengedték volna a túszokat. A rendőrség, illetve az állam nem tudta előteremteni a pénzt. Minket, a különleges egységet küldtek be a létesítmény megtisztítására, a túszok kiszabadítására és a C4-es robbanószerek hatástalanítására.

Az egységünk 12 tagból állt. 3 csapatra oszlottunk fel.

ALPHA csapat: 7 ember, nem ismerem őket.

Az ő feladatuk volt kiiktatni a terroristákat és biztonságosan kimenteni a civileket.

BETA csapa: 3 ember, őket sem ismertem.

Nekik a robbanószereket kellett hatástalanítaniuk.

DELTA csapat: 2 ember, Jeo és én, Renegade.

A mi feladatunk volt a számítógépes biztonsági rendszerek élesítése, és akármilyen számítógépen keresztül történő kommunikációt, amit a terroristák kezdenek, blokkoljuk.

A behatolás perce 15:09 volt. Az egész egység a szennyvízcsatornákon keresztül hatolt be, a létesítmény szennyvízelvezető rendszerében másztunk ki, itt még egyszer átvettük a feladatokat és 15:21-kor az egységünk feloszlott.

15:42

Ebben a percben az ALPHA csapat már a terroristák negyedét kiiktatta, a BETA már közel járnak a reaktorhoz, mi pedig a szerelőaknákon próbálunk bejutni a számítógépes rendszerirányító központjába. A központban pontosan 6 terrorista volt. bedobtunk egy villanógránátot, majd egy füstgránátot, beereszkedtünk, mind a 6 terroristát leszedtük. Az egyik éppen a központi számítógépnél ült. Mikor megnéztük, hogy mi van a monitoron, azonnal tudtuk, hogy nagy baj van.

Egy visszaszámláló volt a képernyőn, amire azt hittük, hogy a reaktorban lerakott C4-ek robbanási idejéig számol vissza. Jeo a rendszerbe lépve megpróbálta leállítani ezt.

16:57

Jeo 40 percen keresztül próbálkozott leállítani a számlálót, de mind hiába. Ebben a percben rádión értesítettek minket, hogy az összes terroristával végeztek, de nem tudnak bejutni a reaktor közelébe, mert egyetlen radioaktivitás ellen védő öltözet sem volt a létesítményben, ugyanis a terroristák mindet megsemmisítették. Ekkor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy már semmit sem tudunk tenni. Mire kijutnánk az épületből, a C4-el együtt az egész atomerőmű felrobban. Mivel tudtuk, hogy a létesítménynek külön, tömör betonból készült atombunkere is van a föld alatt fél kilométerrel, ami az utolsó esélye volt mind a létesítményben foglyul ejtett civileknek, mind nekünk. Így mind a 3 csapat a civilekkel együtt a bunker felé sietett. Míg út közben a bunker felé az ALPHA és a BETA csapat találkozott egymással és vezették a civileket a bunker felé, mi le voltunk maradva tőlük 4 emeletet és kábé 200 métert. Mikor arra szintre értünk, amelyiken a bunker volt, robbanást hallottunk, amit nagyobb rengés követett. Ijedtünkben persze összehúztam magam Jeoval együtt, de tudtuk, hogy már halottak lennénk, az a C4-ek robbantak volna fel. Bátorságunkat összeszedve siettünk a bunker felé. Mikor odaértünk a bunker bejáratához, szörnyű látványban volt részünk…

17:14

„Ha egy taposóakna, vagy bármilyen robbanószerkezet kattanását meghallod, már tudod, hogy halott vagy…”

Eme idézet a kiképzőnktől mily igaz… Amik a legszörnyűbb rémálmaim voltak, most megvalósultak. Láttam társaim, ártatlan civilek holttestét úgy, ahogy soha sem mertem belegondolni. A terroristák arról is gondoskodtak, hogy ha valami gubanc ütne be, senki se tudjon megmenekülni. Mozgásérzékelős aknák, azaz Claymore-ok végeztek mindenkivel. 10 társunk és az életben maradt 45 munkás darabjai hevertek cafatokban mindenütt, vérük szinte mocsárként lepte el a padlót. Míg én és Jeo rémülten bámultuk hulláikat, vérük a csizmáinkat körüllepte és azok talpát benedvesítette. Nem számoltuk meg, hogy hány is végezhetett velük, de 55 fővel akár 2 jó irányban elhelyezett Claymore is könnyen végezhet egy teremben.

Nem tétovázhattunk tovább társaink és a civilek hulláit bámulva. Körülnéztünk, hogy tiszta-e a terep és nincs-e több robbanószer. Miután láttuk, hogy nincs, azonnal a bunker kapujához sétáltunk. A kapu már nyitva volt. Lehet, hogy nem is mozgás érzékelésére robbantak a Claymore-ok, hanem abban a pillanatban robbantak fel, mikor beütötték a panelen a kapu nyitásához szükséges biztonsági kódot. Sose tudjuk meg. A liftbe beszállva elkezdtünk leereszkedni a bunkerbe. Csak Jeo és én. Senki más.

17:29

Mikor a lift leért, kinyílott biztonsági kapuja. A nagy üresség várt minket. A bunkerben egyetlen lélek sem volt. Hittünk abban, hogy legalább pár, a bunkert karbantartó embert találunk, de senki. Üres volt az egész bunker. Első dolgunk az áramellátás beüzemeltetése volt. Miután beindítottam a generátorokat, Jeo a számítógépeket üzemelte be. A számlálót a nagy képernyőre vetítette. Pont akkor volt vissza 12 másodperc. Ebben a 12 másodpercben a szeretteinkre, barátainkra, és a környék összes lakójára gondoltunk, akik odakint voltak. Mikor a számláló a nullára ért, azt hittük rosszabb nem jöhet…

De jött…

Rosszabb…

Sokkal rosszabb…

Mikor megláttuk a monitorokon több rakétasiló kamerás élő felvételét, amint kinyílnak, még nagyobb félelem fogott el minket. A terroristák atomerőműves akciója figyelemelterelés volt. Míg Westopolis és az összes környező város, megye és ország eme terroristák elhárításával volt elfoglalva, addig a többi terrorista beindította a világ összes rakétasilóját, amelyekben nukleáris rakéták álltak indításra készen. Összesen 49 nukleáris rakéta indult be világszerte. Jeoban és bennem az elmúlt idők legszebb pillanatai jutottak eszünkbe barátainkról, családjainkról, szeretteinkről, akik most odakint vannak. Lelki összeomlásomban térdre rogytam és üres tekintettel bámultam a monitorokat, könnyeket hullajtva. Számomra minden megszűnt létezni. Mikor Jeora tekintettem, láttam, hogy összeroskadva, sírva imádkozik a családjáért keresztjét a kezében szorongatva. Jeo mindig is hívő volt. Hisz istenben és a szentlélek létezésében. Mindig is tiszteltem őt és mindig is vérszerinti testvéremként tekintettem rá. Ez a szörnyű esemény kihozta belőle minden magában elfojtott fájdalmát és szomorúságát.

Egyedül voltunk az üres bunkerben. Egyetlen lélek sincs sehol. Kérdeztük magunktól…

Vajon mikor szívódik fel a sugárzás nagy része?

Vajon meddig kell a bunkerben lennünk?

De a legfontosabb kérdésünk ez volt…

Vajon lesznek túlélők?

Mikor mindketten nagyjából összeszedtük magunkat, nekiálltunk az élelmiszerkészletek ellenőrzésének,

2 évvel és 8 hónappal később…

A bunker elég rendesen fel volt szerelve mind technikailag, mind éléskamrailag. Az éléskamrából már 2 éve és 8 hónapja fogyasztjuk és az éléskamrának csak egy nyolcada ürült ki. A vízkészlet meg még körülbelül 3-4 évig kitartana. Technikailag se volt egy kutya. Álladó ellenőrzés alatt volt a kinti levegő és talaj szennyezettsége. 2 év és 8 hónap után beindult a zöld kód. Ez azt jelentette, hogy biztonságos kilépni a bunkerből. Ez mindkettőnket izgalommal töltött el, mert túlélők után kellett indulnunk. Mivel más ruhánk nem volt, csak a különleges egységes öltözetünk és fegyvereink. A bunkerben talált táskákba felpakoltunk pár hétre elegendő élelmet és vizet, 1-1 sátrat, meg pár elsősegély és túlélő felszerelést. Nekem egy M4A1 gépkarabélyom volt, Jeonak meg egy M14 karabélya. Mikor elindultunk fel a lifttel, tudtuk, hogy nem sok esély van arra, hogy túlélőket találjunk.

Minél feljebb haladt a lift, annál hidegebb lett. Mikor a lift teljesen felért, akkor maximum 5 fok lehetett. A naptárat nem is néztük, de Jeo órája a dátumot is kijelezte. December 21-dike van. 3 nap múlva karácsony. Tél van.

A lift ajtaja lassan kinyílik. Először a természetes fényt kellett megszoknia szemeinknek. Látóidegeinket kissé megviselte, de egy idő után rendesen láttunk. Sajnos kár volt látnunk. Az atomerőmű pontosan úgy állt, ahogy két és fél évvel ezelőtt. Minden szerkezet berozsdásodott, hatalmas szemét mindenütt, csomó ablak betörve, graffitik a falakon. Talán nem robbantak fel a C4-ek? Először az atomreaktorba igyekeztünk, ahol meglepetés várt minket. A C4-ek sehol. Ami a legérdekesebb volt, hogy nem volt sugárzás. Az egész reaktort kipakolták. Több tonna uránium eltűnt. Steril volt minden. Nem tudtuk, hogy mi történt itt, de eléggé kockázatos volt C4-eket és több tonna urániumot kipakolni az erőműből. Átkutattuk az egész létesítményt, de nem találtunk senkit. Mikor kiértünk a létesítmény tetejére… Majd megszakadt mindkettőnk szíve, amint az egykori Westopolis városára tekintettünk.

Minden épület úgy néz ki, ahogy az erőmű. Csomó ablak szinte már csak rom, a járművek rozsdásak és leselejtezettek, pár házból még mindig füst árad és ég, az utcákon sok szemét…

Azt hittük a pokolban vagyunk. De miután benéztünk a szinte kísérteties épületekbe, nem tudtuk, hogy a földön vagyunk-e, vagy a pokolban.

Egyik lakóház konyhájában egy kerek asztalnál 5 fő ült. Egy család, amint az utolsó étkezésüknél fogyasztják az ételt. Mindegyikük csontváza ott ült félig összerogyva, az asztalra dőlve a székeken.

Egy általános iskolába is benéztünk. A gyermekek csontvázai a padokban ült vagy feküdt, szétégett könyvek a padokban voltak, az aznapi tananyag nagy része a táblán még leolvasható volt.

Egy másik családi házban pedig a hálószobában az ágyon két csontváz ölelte egymást… Miért kellett meghalniuk? Miért nem élhettek abban a jó világban? Miért kellett a másvilágra taszítani őket?

Az egyik épületben nyögéseket hallottunk. Hörgéseket. Emberi hangokat. Pár túlélő. Végre. Azt hittük, hogy egészséges embereket találunk. Tévedtünk.

A felnőtt asszonyt és egy talán 4-5 éves gyereket találtunk, akiknek külseje eltorzult. Az asszonynak a jobb karja le volt rohadva, a bal szeme gennyes volt, bal kezével pedig próbált felénk kúszni. Nem sok sikerrel.

A gyermeknek a fél fejéről lerohadt a bőr, mindkét szeme hiányzott, a két lába pedig már csak csont volt, karjai pedig a testéhez nőttek.

A sugárfertőzés ezt tette velük. A halál küszöbén álltak, kínjukban, az elképzelhetetlen fájdalomtól hörögtek és nyögtek gyönge hangszálaik szakadtán. Nem tehettünk mást. Le kellett lőnünk őket. Nem hagyhattuk őket tovább szenvedni. Gyorsan elhagytuk az épületet, nehogy minket is besugározzanak a holttestek.

A játszóparkban lepihentünk. Jeo és én leültünk egy már alig ép padra. Mindketten hallgatagak voltunk. A látottak után én sem tudtam megszólalni. Jeo egyszer csak halkan megszólalt. Minden szavára emlékszem. Sosem felejtem el őket.

„Sajnálom, Jasmine… Sajnálom, Eleon… Sajnálom…”

Jasmine Jeo felesége volt. Ismertem. Nagyon kedves és gyönyörű teremtés volt. Igazi családanya. Mindent megtett Jeoért és szült neki egy kisfiút, akit Eleonnak hívtak. Eleon most lenne 7 éves. 4 éves volt, amikor mindennek vége lett. Mindig is egy örökmozgó, vidám és aranyos kisfiú volt. Jeo ezeket a szavakat mondva könnyekbe borult szemekkel felállt, a keresztjét a nyakába visszatéve és fegyverét a kezébe véve elindult dél-felé. Én is felkeltem és utána mentem. Egyszer csak megállt egy családi háznál és bement. Az ő háza volt. Nem talált arra utáló nyomokat, hogy Jasmine és Eleon bent égtek volna. Mikor körülnézett kijött, aztán megint elindult déli irányban. A város szélére értünk és ott azt mondta…

„Ren, kérlek, ígérd meg, hogy segítesz megkeresni őket.”

Hogyan vonhattam volna meg a segítségemet erre a kérésre? Igent mondtam és kezet ráztam vele. Egy utolsó pillantást tettünk a városra és az erdőbe vetettük magunkat. Az erdő túloldalán körülbelül 20 kilométerre volt egy kis falu, Obokan. Éjjel értünk oda, 23:11-kor. Mikor megláttuk a kis falut nem hittünk a szemünknek. Tábortűz, földbe állított égő fáklyák, kiteregetett ruhák. Civilizáció jeleit láttuk. Azonnal közelebb is mentünk a faluhoz. Mikor beértünk a faluba előjött 4 ember. De mivel sötét volt, nem láttuk, hogy kik azok. Elővettük lámpáinkat és úgy néztük meg. Hihetetlen megkönnyebbülés volt számunkra ez a találkozás, hiszen ezek a túlélők Knux és Metal voltak. Knux és Metal rohantak örömükben hogy megöleljenek, de aztán kijött az egyik házból még egy személy. Becky.

Mikor megpillantottam Beckyt, egyből rászegeztem a fegyveremet és kibiztosítottam azt. A többiek meglepődését nem értettem, hiszen 9 éve ő áruló volt köztünk. Nem hittem abban, hogy valaha is megváltozhat, de megváltozott. Miután elmagyaráztak mindent, eltettem a fegyveremet. Becky azóta már nem dolgozik Eggmannek, sőt. Kiderült, hogy a szórást követően Eggman meghalt. A bázisa nem tudta elviselni egy atombomba erejét, így a bázisán halt meg. Miután mindezt megtudtam a többiek után érdeklődtem. DK, King, Maria, Sybil, Amy… Elvezettek engem a falu temploma mögötti temetőbe. Ott volt King, Maria és Sybil sírja, de DK-é és Amyé hiányzott. Felőlük nem tudtak semmit. Ez mind a mai napig így van.

Meggyászoltam elhunyt barátaimat, majd pár nap múlva elkezdtük felépíteni újra a falut abból, amit találtunk. Az erdő körülvett minket, szóval volt bőven faanyag, amivel építkezhettünk. Pár hét után az alapokat fel is építettük. Kisebb védelem, magtár, fegyvertár, barakknak nem nevezhető pihenőhelység lett felépítve. Most nagyjából elvagyunk. A falu újjáépítése óta ez a 4-dik nap.

Ma január 21-dike van, hétfő.

Gyűjtünk nem besugárzott élelmet és vizet az erdőből, szóval még van miből táplálkoznunk. A közeli tó vize nem szennyezett, így ott fürödhetünk, ha nyár lesz. Addig is nem tudunk fürdeni, hiszen hideg van, és nagyon megfázhatunk. Találtunk még az egyik ház pincéjében jó pár ép üveg vodkát. Nem a legjobb minőségű, de ebben a hidegben melegen tart.

Mindig felhős az idő, így éjszaka korom sötét van. Január második felénél járunk. Nap közben 6-7 fok van, éjszaka 0 alá csökken a hőmérséklet pár fokkal. Állandóan szállingózik a hó, de nem esik annyira és köd is gyakran van. Fűtés nincs, így csak a pár rongyos, de legalább vastag ruhára támaszkodhatunk. Csak egy háznak van meg minden ajtaja és ablaka, szóval abban alszunk mindannyian. Pár nap múlva, ha felkészültünk elindulunk további túlélőket keresni.

Most pedig abbahagyom a jegyzést, mert minden ujjam lefagy. Következő bejegyzés hamarosan.

---

Ren ezzel becsukta naplóját és elrakta a szekrénybe, majd felhúzta kesztyűit, kabátja csuklyáját, felvette fegyverét és kiment a tábortűzhöz. Csak Knux volt ott, úgyhogy leült mellé.

Ren: Szevasz öregem.

Knux: Csá.

Ren: Fázol?

Knux: Annyira nem. Kezd jobb idő lenni. Jön a tavasz.

Ren: Jaja.

Knux: *Iszik pár kortyot egy üveg vodkából…* Kérsz?
Ren: Kösz. *Átveszi az üveget és ő is kortyol párat…* Ááh, ez jól esik. Kell ebben a hidegben.

Knux: Hát kell.

Pár perc múlva zajt hallanak az erdőből, keleti irányból…

Ren: *Azonnal feláll és előkapja a fegyverét…* Knux, menj be a házba.

Knux ezzel berohant a házba a többiekhez, akik aludtak. Ren a zaj felé sétált lassan. Mikor átért a falut körülvevő fal túlsó végére, mély és kissé torz hangot hallott. „Segítség…” Mondogatta valaki. Ren csak kék vérnyomokba ütközött, azokat követte. A falu falánál egy nagyobb hókupacot talált és abból jöttek a segítségkérések. Ren eltette fegyverét és elkezdte leszedni a sérültről a havat. Mikor nagyjából leszedte a fejéről a havat, nem hitt a szemének.

A sérült egy elit Covenant.

FOLYTATJUK…